Már nagyon régen megbeszéltük a férjemmel, hogy a házassági évfordulónkon elmegyünk a Niagara vízeséshez, ami nincs is messze jelenlegi lakóhelyünktől. Persze tervezhetünk, szervezhetünk, sajnos könnyen előfordulhat, hogy valami közbejön. A legdühítőbb viszont az, amikor nem a saját hibánkból alakul máshogyan.

Hétfőn voltunk két éves házasok. Kiváló alkalom lett volna ellátogatni a híres vízeséshez. Hétköznap kevesebben vannak ott, és kisebb a forgalom is. És akkor most jön a DE. Gondolkodtam, hogy ez a téma megérne egy külön bejegyzést, de nem szeretnék nyomdafestéket nem tűrő szöveget írni egy babás blogra. Pedig tudnám cifrázni. :-) Megpróbálom röviden elmesélni a történetet.

A munkavállalási engedély
Nem egyszerű a történet, és ha nem velünk történik meg, el sem hiszem. Úgy kezdődött, hogy az Egyesült Államokon keresztül jöttünk át Calgaryból Torontóba. Ez több okból is kedvezőbb volt számunkra, mintha csak Kanadában autóztunk volna. A fő ok viszont a munkavállalási engedély megszerzése volt. A határon a bevándorlási hivatalban rögtön kiállítjak ezt a papírt, míg a városban körülbelül 60 munkanap alatt készült volna el. Így amikor átjöttünk a határon megcsináltattuk. Már akkor is furcsa volt a dolog, mert egy friss szabályozás alapján külön kategóriába esett Viktor ügye. Ez annyira új volt, hogy a hivatalnokok is tanakodtak rajta. A lényeg, hogy aki kutatói állást kap itt, annak nem olyan papír kell, mint aki egyébb munkát végez. Ráadásul ez az engedély ingyenes. Torontóban viszont pár nap múlva kiderült, hogy még nem igazán ismerik ezt a szabályozást, és nem akartak a férjemnek kiadni egy kártyát, ami olyan mint otthon az adókártya. Azzal indokolták, hogy nincs ráírva az engedélyre, hogy milyen rendelet alapján adták ki neki. Mit lehet tenni? Irány vissza a határra, hogy újra megcsinálják. Azt még nem említettem, hogy ez körülbelül 550km kocsikázás oda-vissza. Viktor végül elment a határra, és  minden gond nélkül elkészítették neki. Ezután a papírok az egyetem pénzügyeséhez kerültek, aki múlt héten benyögte, hogy nem tudja intézni a fizetést, mert ezzel a munkavállalásival nem tud mit kezdeni a könyvelő program. Másikat kellene csináltatni. El lehet képzelni a "szép" gondolataimat ezzel kapcsolatban. Azon rágtunk be igazán, hogy egy hivatali titkárnő három hivatalos szerv döntését bírálja felül, és még képes minket mégegyszer visszaküldeni a határra, pedig teljesen érvényesek a papírok. Hétvége előtt csak annyi fejlemény volt ezzel kapcsolatban, hogy hétfőn beszél majd a hölgy az intézet vezetőjével az ügyről. Akkor már szinte biztos volt, hogy az évfordulónk el van cseszve. Nem bánkódtunk sokáig, gondoltuk majd megyünk kedden. Hétfőn viszont kiderült, hogy mégis mennünk kell a határra újabb papírért. Hát igen, ha a könyvelő program nem ismeri ezt a kódot, akkor autózzon a szerencsétlen megint 500km-t. Semmi gond, megyünk. És hogy az évfordulós terv se vesszen kárba összekötjük a kellemest a hasznossal, és oda is elmegyünk. Szép kis terv, de nekünk már meg se kottyan egy 700km-es kiruccanás egy 7 hónapos babával. :-) Kedden reggel felkerekedtünk, és nyomás. A határon a hivatalban a fiatalember érezte magát kellemetlenül, hogy már megint ott vagyunk. Elnézést is kért, pedig nem neki kellett volna. Szegény kiállította az intézet által kért engedélyt, és rá is írta a papírra, hogy Viktornak nem azzal kellene dolgoznia. A legelőször kiállított engedély a szabályos. Szóval kicsit azért beszólt nekik. :-) Nagyon rendes volt a fazon, a 150 dollárt sem kérte el tőlünk, amibe az új engedély került volna. Mondván, hogy nem a mi hibánk. Az ügy lezárva. Autóztunk több mint 1000 km-t a semmiért. Remélhetőleg a továbbiakban még csak azt sem kell kimondanunk, hogy munkavállalási engedély.

Niagara
A kötelességünket elvégeztük. Jöjjön a jó és egyben rövidebb része a napnak. Körülbelül este 7 volt már, mire a Niagarához értünk. Addigra már nem volt elviselhetetlen a hőség. Kicsit tartottam tőle, hogy Panka már nagyon fáradt lesz, és nyűglődik majd nekünk. De nem. Újra bebizonyította, hogy bárhová el lehet vele menni. Csodálatos a kiscsaj! A vízesés pedig elmondhatatlan élmény volt. Semmi nem adja vissza. Ezt látni kell! Fotózni amúgy is nehéz, mert szinte „esik az eső” a közelében. Mi is pár perc alatt ázott verebek lettünk. Panka nagyon édes volt, amikor az arcába esett a pára. Kimeresztette a szemeit és elkezdte fújni a nyálát, látszólag élvezte. Nagyon meleg volt, így még jól is esett a víz. Sétáltunk egy másfél órát, aztán Panki miatt ideje volt már elindulni hazafele. Még 120 km autózás várt ránk hazáig. Háromnegyed 10-re értünk haza. Csodás nap volt! Mindenképpen visszamegyünk még a vízeséshez, de akkor nem csak másfél órára. :-)