"A mese olyan "helyszínre" viszi el az embert, ahol ritkán jár: a tudattalanba, az ősképek birodalmába, ezért már maga a megmerítkezés is felszabadító erővel hat." (Boldizsár Ildikó)

A kis tündérkénk kedvenceit folytatom most egy újabb kupaccal. :-)

Fürge rókalábak, surranó kis árnyak,
Hipp-hopp, jön Vuk.
Híres nagy vadászok, jobb, ha félreálltok,
Hipp-hopp, jön Vuk.
Ő az éjszakától sohasem fél,
Bár a sűrű erdő csupa veszély,
Azt mesélik róla, ravasz, mint a róka,
Jön, lát, győz, fut.
Felragyog az ég is, felkiáltok én is:
Hipp-hopp, jön Vuk!

Volt egy török Mehemed
Sose látott tehenet
Nem is tudta Mehemed
Milyenek a tehenek
Egyszer aztán Mehemed
Lát egy csomó tehenet
Csodálkozik Mehemed
Ilyenek a tehenek?
Meg is számol Mehemed
Háromféle tehenet
Fehéret-feketét-tarkát
Meg ne fogd a tehén farkát!
Nem tudta ezt Mehemed
Felrúgták a tehenek.

Apacuka, fundaluka,
Fundakávé, kamanduka,
Ap cuk, fundaluk,
Funda kávé kamanduk.

Esik az eső, süt a nap,
Paprikajancsi mosogat.
Hát az öreg mit csinál?
Hasra fekszik, úgy pipál!

Hétfőn hentereg.
Kedden kecmereg.
Szerdán szendereg.
Csütörtökön csak csücsül.
Pénteken párnájára dűl.
Szombaton szundít szorgosan.
Vasárnap horkol hangosan.

Hátamon a zsákom,
zsákomban a mákom.
Kilyukadt a zsákom,
kihullott a mákom.

Hátamon a zsákom,
zsákomban a mákom,
mákomban a rákom,
kirágta a zsákom,
kihullott a mákom,
elszaladt a rákom.

Lementem a pincébe vajat csipegetni.
Utánam jött komámasszony hátba veregetni.
Nád közé bújtam, nádi sípot fújtam.
Az én sípom így szólt:
Dí-dá-dú!
Te vagy az a nagy szájú!

Pont, pont,
vesszőcske,
készen van a
fejecske.
Kicsi nyaka,
nagy a hasa,
készen van a
török basa!

Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender,
bükkfa a tarisznyája, égerfa a csizmája.
Közel volt a tenger, beleesett fejjel.
Kiapadt a tenger, s kimászott az ember.

Cini, cini muzsika,
Táncol a kis Zsuzsika,
Jobbra dűl,
Meg balra dűl,
Tücsök koma hegedül.

Gólya viszi a fiát,
hol felveszi, hol leteszi,
Viszi, viszi,
itt leteszi, hopp!

Ez elment vadászni,
Ez meglőtte,
Ez hazavitte,
Ez megsütötte,
Ez az icike-picike meg megette!

Csigabiga, gyere ki,
ég a házad ideki.
Kapsz tejet, vajat,
Holnapra is marad.

Csip-csip csóka,
Vakvarjúcska,
Add oda a szekeredet,
Nem adhatom oda,
Tyúkok ülnek rajta,
Hess, hess, hess!

Egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt,
Eszébe jutott, hogy tenni kéne valami nagyon fontosat.
Elment tehát Malackához, hogy meglesse, mit csinál,
De Malackánál éppen akkor senkit nem talált

Így hát elindult hazafelé, miközben sűrűn hullt a hó,
S arra gondolt, hogy otthon talán akad egy kis ennivaló.
S hogy kimelegedjék, ugrándozott, s jó nagyokat lépett,
S a hidegre való tekintettel énekelni kezdett.

Minél inkább havazik, annál inkább hull a hó,
Minél inkább hull a hó, annál inkább havazik.
Hull a hó és hózik, Micimackó fázik,
Hull a hó és hózik, Micimackó fázik.

Ismert erdei körökben az az általános nézet,
Hogy Micimackó, mint minden medve, szereti a mézet.
És ez nem csak afféle szerény vélemény,
Hanem határozottan állítom, hogy tény, tény, tény.

Ezért mikor hideg van, és sűrűn hull a fehér hó,
Kell, hogy legyen az almáriumban eltéve ennivaló.
Így aztán, ha télidőben Micimackó megéhezik,
Megkóstol egy csupor mézet alaposan fenékig.

Minél inkább havazik, annál inkább hull a hó,
Minél inkább hull a hó, annál inkább havazik.
Hull a hó és hózik, Micimackó fázik.
Hull a hó és hózik, Micimackó fázik.

Micimackó a barátom, és gyakran elbeszélgetünk,
Azokról a dolgokról, mit mind a ketten ismerünk,
És tanultunk egy verset is, és most már kívülről tudom,
Ha hideg van, és hull a hó, én mindig ezt dúdolgatom,

Hogy

Minél inkább havazik, annál inkább hull a hó,
Minél inkább hull a hó, annál inkább havazik.
Hull a hó és hózik, Micimackó fázik.
Hull a hó és hózik, Micimackó fázik.

Bóbita Bóbita táncol,
körben az angyalok ülnek,
béka-hadak fuvoláznak,
sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, igér neki csókot,
röpteti és kikacagja.

Bóbita Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.

Bóbita Bóbita álmos,
elpihen õszi levélen,
két csiga õrzi az álmát,
szunnyad az ág sürüjében.

Tavaszi szél vizet áraszt,
virágom, virágom.

Minden madár társat választ,
virágom, virágom.

Hát én immár kit válasszak,
virágom, virágom

Te engemet s én tégedet,
virágom, virágom.

Zöld pántlika, könnyű gúnya,
virágom, virágom.

Mert azt a szél könnyen fújja,
virágom, virágom.

De a fátyol nehéz ruha,
virágom, virágom.

Mert azt a bú hajtogatja
virágom, virágom.

Egyszer régen az írkámon,
született egy ákombákom.
Hát egyszer csak látom, látom:
két lábra áll az írkámon,
úgy indul el ákombákom.

Azt hittem már sose látom,
oly messze ment ákombákom,
de mikor az erdőt járom,
ül az ágon ákombákom,
s rajta van a nagykabátom.

Szólok hozzá: Ákombákom,
miért vitted el a kabátom?
Eső esik, mindig ázom,
hideg szél fúj, mindig fázom...

Légy olyan jó ákombákom:
add vissza a nagykabátom!
S képzeljétek, jövő nyáron,
eljött hozzám ákombákom:
s visszaadta nagykabátom.