Már csak 400 kilométer volt hátra. Hihetetlen. Hatalmas utat tettünk meg, ez már meg sem kottyan, gondoltuk. Nem is ettől tartottunk, hanem hogy mennyi idő alatt jutunk át a határon.

200 kilométer volt a határig (Sarnia, Ontario, Canada). Előtte pár kilométerrel beállt a kocsisor, és lépésben haladtunk csak. Odakint körülbelül 35 fok volt, a kocsiban nem győztünk légkondizni. Több mint két órán keresztül álltunk a sorban. Kiszállni nem tudtunk a kocsiból. A légkondival is baj volt, mert néha meleget kezdett fújni befele. Panka nagyon szenvedett már a kocsiban. Kivettem az üléséből, levetkőztettem. Örült melege volt szegénynek, közben fáradt és nyűgös volt.

Amikor odaértünk az útlevél ellenőrzéshez az autó furcsán kezdett viselkedni. Azt jelezte, hogy lemerül az akkumulátora. Továbbgurultunk a bevándorlási hivatalhoz, és ott a határőrök szeme láttára megadta magát a járgány. Addigra már felforrt az agyvizünk is a autóban, annyira meleg volt bent. Kinyitottam az ajtót és kivettem Pankit. Szegénykém csurom víz volt. A határőrök meglátták és teljesen megijedtek, hogy baj van a gyerekkel. Őszintén szólva én is aggódtam, hogy rosszul leszünk a melegtől. Gyorsan betessékeltek a a légkondis hivatalba. Nagyon féltem, hogy megfázik Panki. Szárítgattam, takargattam.

Ezután kezdődött a tortúra a munkavállalásival. A papírok rendben voltak, de a hivatalnokok nem voltak tisztában a saját szabályaikkal, így kissé hosszadalmas lett az ügyintézés. A kocsit közben beindították és amíg ott voltunk járt a motor, így töltődött az aksi.

Átjutottunk a határon és már csak 200 kilométer volt a végső célig. Toronto külvárosában Mississaugaban volt szállásunk. Délután 6 körül megérkeztünk a címre. Hat nap utazás után már alig vártuk, hogy bejuthassunk a lakásba és nyugalom legyen. Igen ám, de nem várt minket ott senki, aki beengedjen. Kis idő múlva a férjem felhívta a fickót, aki meg is érkezett rá 10 percre. Bementünk, ő körbevezetett minket és kérdezgette tetszik-e. Aztán leültünk és közölte, hogy akkor holnap már olyan 11 körül be is költözhetünk. Hogy mi van? Holnap? És ma hová menjünk? Sírni tudtam volna dühömben, hogy ez a nem minősíteném alak képes lenne kitenni minket az utcára úgy, hogy kifizettük egy hétre előre a lakbért.  Össze-vissza hablatyolt, hogy már kiadta aznap estére stb. Aztán meg kiderült, hogy ő akart ott aludni. Viktor pedig mondta neki, hogy jó de akkor adja vissza a lakbérből a két napit, amit nem lakunk le és abból elmegyünk motelbe. Ez már nem tetszett neki, így inkább ő ment motelbe aludni, mi pedig beköltöztünk.

A lakás szép, ízlésesen van berendezve. Nagyon koszos volt, de azon már segítettem. Másnap úgy döntöttünk, hogy kivesszük hat hónapra, mert egyáltalán nincs kedvünk újabb albérletek után futkosni.

Már két hete itt vagyunk. Ismerkedünk az új környezettel és próbáljuk kiheverni a Nagy Utazást. :-)